A fogyasztói társadalom még hozzá is ad ehhez az érzülethez, hisz november végétől már minden erről az ünnep­ről szól. A Megváltó születésének az ünnepe mindenképpen fontos a hitünk számára. Azonban azt egy kicsit árnyalni szeretném, hogy ez a „legnagyobb” ünnep lenne.

A Biblia a mi hitünk alapja. Az ige üzenetének rétegei vannak. Hasonló módon, mint ahogy az Ószövetség üze­netének nem a teremtéstörténet vagy a bűneset a magja, hanem az Egyiptomból való szabadulás története, úgy az Újszövetség középpontja a nagypénteki keresztet és a nyitott sírt leíró történet.

Márk evangéliuma a legré­gebbi a négy közül. Ennek a szent iratnak szinte a felét a passiótörténet adja, a karácsonyi csodáról viszont nem tesz említést. János evangéliuma sem említ karácsonyi történetet, de a testet öltés eseményével már számol, és ezt magyarázza.

Mindezek tudatában is azonban azt kell, hogy mondjuk, a karácsony csodájának meghatározó üzenetei vannak a keresztyén ember életében. Hogy mindezt közelebb hozzuk, elsősorban a Biblia könyveihez kell nyúlnunk, és aztán azokhoz a hitbéli következményekhez, melyek az Íráson nyugszanak.

A Megváltó születésének az ígérete ott van az Ószövetségben. Nagyon hangsúlyos prófétai szó olvasható Ézsaiásnál: a babiloni fogság mélységében, a lerombolt jeruzsálemi templom állapotában, a zsidó nép emberileg kilátástalan helyzetében szólal meg az ige: „Ezért maga az Úr fog jelet adni nektek:

Íme, egy fiatal nő, aki most várandós, fiút fog szülni, és Immánuélnak nevezi majd el” (Ézs 7,14). A jól ismert prófécia pedig a következő: „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát, a homály földjén lakókra világosság ragyog” (Ézs 9,1). Említsünk még meg egy következő messiási igét: „Vesszőszál hajt ki Isai törzsökéről, hajtás sarjad gyökereiről. Az Úr lelke nyugszik rajta, a bölcsesség és értelem lelke, a tanács és erő lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke” (Ézs 11,1–2).

A TESTET ÖLTÉS AZ ÚJSZÖVETSÉGBEN

Az Újszövetség a megtestesülés vonatkozásában az Ószö­vetségre kötődik. Máté evangéliumának első versei Jézus nemzetségtáblázatát írják le. A családfa nem csupán Jézus izráeli származását akarja bizonyítani, hanem min­denekelőtt azt kívánja hirdetni, hogy őbenne beteljesedik Izráel egész története.

Dávid király apja volt Isai, az ószö­vetségi prófécia a nemzetségtáblázat alapján is Jézushoz köti a Messiás címet. Máté evangéliuma két jelentős történetben jeleníti meg a Megváltó megszületését. A napkeleti bölcsek története (Mt 2,1–12) talán a legismer­tebb karácsonyi igeszakaszok közé tartozik. Nagyon sok későbbi hagyomány kötődik ehhez a részhez.

A néphit királyoknak látja a bölcseket, az ajándékok számából arra következtetnek, hogy hárman voltak, sőt azt is tudni vélik, hogy volt közöttük „szerecsen” király. Miközben a bölcsek történetét gyakran emlegetjük, az azt meg-előző igeszakasz mintha háttérbe szorulna. Pedig Máté a nemzetségtáblázat után ezzel kezdi az evangéliumot (Mt 1,18–25).

Nem más ez, mint egy még el sem kezdő­dött házasság drámája. József jegyeséről, Máriáról még az egybekelés előtt kitűnt, hogy áldott állapotban van. Egy házasság szétesésének a lehetősége úgy van jelen, hogy ez a frigy még el sem kezdődött. József nem akarta Máriát megszégyeníteni, ezért titokban kívánta elbocsá­tani. Alaposan végig is gondolta ezt magában, amikor Isten az angyal által belépett a történetbe.

Az Úr angyala megjelent József álmában, és közölte vele, hogy a Máriá-ban fogant gyermek a Szentlélektől van: „Fiút fog szülni, te pedig majd Jézusnak nevezed, mert ő fogja megszabadítani népét bűneiből.” Az idézett igeversnek van egy sajátos üzenete. Az általános messiásváradalom nem terjedt ki a bűnöknek bocsánatára. A várt dávidi messiás küldetése az volt, hogy elűzze a nép ellenségeit, és visszaállítsa a dávidi királyságot, amely Isten királysága is lesz egyben. De a bűnök bocsánatáról nem szólt ez a várakozás. Az angyal mégis ezt közli Józseffel, aki hallgat a küldött sza­vára.

A történet első soraiban igaznak nevezi Isten igéje Józsefet. Az adott jelző úgy is fordítható, hogy irgalmas. Józsefben Isten Krisztusban eljött irgalmának előképét láthatjuk. Azért is tartom ezt fontosnak megjegyezni, mert Józseffel méltatlanul keveset foglalkozunk kará­csonykor.

Még a betlehemes szoborcsoportoknál vagy a megtestesülés csodáját ábrázoló festményeknél is úgy ábrázolják, mint aki csendesen a háttérben van. Nem egy esetben azt láthatjuk, hogy még az ökörnek és a szamár­nak is nagyobb szerepe van a betlehemi jászol kiábrázo­lásánál, mint Mária jegyesének. Pedig Máté evangéliu­ma Józsefet hozza elénk, mint a Jézusban eljött irgalom előképét. Becsüljük meg Józsefet!

A megtestesülés történetének nagy leírója Lukács. Ahogy az evangéliumának kezdetén írja, a történész pontossá­gával járt utána az eseményeknek, hogy leírja számunkra a csodás történetet. Az angyali üdvözlet eseménye hirdeti a megtestesülés csodáját. Gábriel angyal ünnepélyes stílusban közli a hírt Máriával.

„A Szentlélek száll reád, és a Magasságos ereje árnyékoz be téged, ezért a születendőt is Szentnek nevezik majd, Isten Fiának” (Lk 1,35).

Isten jelenléte Máriát is betöltötte, hasonlóan ahhoz, ahogy azt Mózes második könyvében olvashatjuk a szövetség sátrával kapcsolatban (2Móz 40,35). Jézussal kezdődik el a világ újjáteremtése Isten lelke és ereje által. Lukács evangé­liuma azt hirdeti, hogy Jézus nem a kereszthalál vagy a feltámadás, és nem is a keresztsége idejétől számítottan, hanem élete első pillanatától neveztetik Isten Fiának.

HOGYAN TÖRTÉNT?

Az emberben ott van a kíváncsiság. A teremtettség dolga­inak megértésénél is ez visz bennünket tovább. Azonban látnunk kell azt, hogy míg az úgynevezett természettu­dományos vagy éppen társadalmi kutatásnál az emberi tudni akarás előbbre viheti dolgainkat, és nagyon sokat köszönhetünk mindennek – jót és rosszat egyaránt –, a hit kérdéseinél alázatra van szükségünk.

Korlátaink vannak, és nem tudhatunk mindent. A Szentlélektől való fogantatás tulajdonképpen titok az ember előtt. A Szent­írás maga tele van ilyen titkokkal. Hogyan teremtette meg Isten a világot? Nem tudjuk, de hisszük, hogy Isten az eredendője mindennek. Hogyan lehelte bele Isten az életet Ádámba? Nem tudjuk, de hisszük, hogy az emberi élet Isten lehelete által az, ami. Hogyan történt a feltáma­dás csodája? Nem tudjuk, de hisszük, hogy az emberi élet nem fejeződik be a földi léttel, és Isten minket is feltá­maszt a halálból.

EMBEREK VAGYUNK

Amikor valamit eltévesztünk, vagy valami nem úgy alakul az életünkben, ahogyan elterveztük, amikor hibá­zunk, szoktuk azt mondani: „emberek vagyunk”. Ez tulaj­donképpen egy keresztyén alapállásból megfogalmazott beismerése annak, hogy nem vagyunk tökéletesek. De tovább is kell gondolnunk a mi tökéletlenségünk való­ságát.

Az alaphelyzet ugyanis az, hogy mi, emberek nem csupán tökéletlenek vagyunk, hanem bűnösök is. Ádám­tól valók vagyunk fogantatásunk által. A ma élő ember nagyon nehezen tudja elfogadni azt, hogy születésünk óta Isten kegyelmére szorul az életünk. Nem „tiszta lap­pal” születünk meg, hanem vétekben fogantatunk. De mi a helyzet Jézus vonatkozásában?

Róla azt valljuk, hogy tökéletes Isten és egyben tökéletes ember is volt. A ter­mészetfeletti fogantatás által Jézus Krisztus mentesült az eredendő bűnnel kapcsolatos vétektől és ezáltal az Isten irányába való tartozástól is. Jézus ember volt, de nem az „emberiségből” származott, hanem kívülről, az örök Szentháromságból érkezett meg térbe és időbe, mint teremtett valóságba. Ez által lett Krisztus a „második Ádám”, ahogyan Pál apostol írja. Így lehet ő egy új szövet­ség feje, egy új emberiség kezdete, aki új életet tud adni annak, aki benne bízik és remél.

DOGMATÖRTÉNETI VISSZATEKINTÉS

A természetfeletti fogantatás csodájának következmé­nyét nem volt egyszerű elfogadni a keresztyén egyház­ban. Az egyháztörténet első századaiban nagyon sok gondolat előkerült ezzel kapcsolatosan. Pontosabban nem a karácsony eseményének elfogadása, hanem annak teológiai értékelése jelentette a vita tárgyát: Jézus egyben ember és Isten volt, akkor miben különbözött az embe­rektől? Két irányzat is megjelent, amelyik félreértelmezte a testet öltés valóságát. Az egyik az ebionitizmus volt, mely mögött egy zsidó szekta állt.

Ez a keresztyénség első századaiban virágzott, és Jézust közönséges ember­nek, Mária és József fiának tartotta. Ezzel a gondolattal ment szembe egy sokkal népszerűbb nézet, mely doketiz­mus néven vált ismertté. Ez a megközelítési mód azt állí­totta, hogy Krisztus teljességgel isteni, és emberi mivolta csupán látszat volt.

Krisztus szenvedése tehát látszat, és nem valóság. A 4. században is megjelent egy tévtanítás. Ariosz Isten lényegi egységét hangsúlyozta. Ebben a gon­dolatban azonban nagyon messzire ment, ugyanis azt állította, hogy az Atya egyedül örök, és volt idő, amikor a Fiú nem létezett. Ezzel szemben fogalmazta meg Athana­sziosz a De incarnatione című művében, hogy Isten em­beri természetet vett magára Jézus Krisztusban.

Ez a kér­déskör a reformáció kapcsán is előjött. Nem véletlenül énekeljük Luther Márton egyik himnuszának feldolgozá­sa kapcsán a magyar karácsonyi éneket:

„Ez lesz néktek a jegy róla: / Ímé, fekszik a jászolban, / Ott megtaláljátok őtet, / Kitől menny, föld teremtetett.”

REFORMÁTUS ÁLLÁSPONT

Eddig a testet öltés bibliai leírásával foglalkoztunk, azonban látnunk kell azt is, hogy mit hisz a keresztyén közösség a megtestesülés fogalma alatt. A Megváltó vo­natkozásában ugyanis nem az a helyzet, mint bármely teremtett emberi élet esetében. Mi, emberek a fogan­tatásunktól létezünk, a Messiás esetében azonban más a helyzet.

A II. Helvét Hitvallás a következőket tanítja: „hisszük és tanítjuk, hogy az Atya öröktől fogva eleve el­rendelte és eleve elhatározta, hogy Isten Fia, a mi Urunk, Jézus Krisztus a világ megváltója legyen; hisszük azt is, hogy ő született, és nem csak akkor, amikor szűz Máriá­ból testünket magára vette, és nem is a világ alapjainak a letétele előtt, hanem minden örökkévalóság előtt, még­hozzá az Atyától, kibeszélhetetlen módon. (…)

Ennélfog­va a Fiú, istenségére nézve, egyenlő és egylényegű az Atyával, valóságos Isten, nem elnevezés, vagy fiúvá foga­dás, vagy valamiféle méltóságra emelés folytán, hanem lényege és természete szerint” (XI. rész). Jól ismert János evangéliumának üzenete:

„az Ige testté lett”.

A mi refor­mátus hitvallásunk tehát a Szentírással összhangban azt hirdeti, hogy a Megváltó mint a Szentháromság Egy Örök Isten személye mindenek előtt létezett, tehát nem a Szentlélek általi fogantatás vagy a születés az ő létének kezdete. Ez egyáltalán nincs ellentétben a Lukács evan­géliuma által megfogalmazottal, hanem annak a hirde­tett igazságnak a továbbgondolása.

ÖSSZEGZÉS

A testet öltés csodája a keresztyén hit nagyon fontos része, és messze túlmutat azon, amit a szekularizáció által áthatott társadalmunk és sajnos sok esetben az egyházban élő mi magunk is gondolunk. Nem kívánom a fogyasztói társadalom karácsonyra vonatkozó negatí­vumait felidézni.

Elég körbenéznünk, és mindezt látjuk. Inkább azt szeretném aláhúzni, hogy bár a karácsonyi történetek valóban magukban hordozzák azokat a pozi­tívumokat is, melyek a keresztyén bizonyságtétel részei, de a mi hitünk ennél is többről szól. Valóban szegénység­ben született meg Jézus, valóban „nem volt számukra hely” Betlehemben, valóban jászolba kellett fektetni az isteni gyermeket, valóban angyalok jelenését látták a pászto­rok, valóban eljöttek a napkeleti bölcsek; és ezek a bibliai szakaszok hangulatot keltenek, és bizonyosan életünk egy-egy aspektusára rá is világítanak, de a megtestesülés csodája több mint a pillanatnyi hangulat és annak átélé­se.

Az értünk meghaló, bennünket bűnünkből szabadító, számunkra az örök élet reményét adó Megváltóban Isten lett emberré. A szeretet ünnepe a karácsony! De tegyük még hozzá, hogy elsősorban Isten ember iránti szeretetének az ünnepe. Egy szép népi ének pontosan ezt fejezi ki:

„Üdvöz légy, kis Jézus, reménységünk, / aki a váltságot hoztad nékünk. / Meghoztad az igaz hit vilá­gát, / megnyitod Szentatyád mennyországát.”

A megtestesülés vagy testet öltés csodá­ját az inkarnáció latin szóval szokták le­írni. Ez egy üdvtörténeti esemény, melynek során az Ige testté lett. Fontosságát jelzi, hogy a keresztyén időszámítás is Jézus Krisztus születésével kezdődik.

A Rómában élő Diony­siusz Exiguusz szerzetes számította ki 525 körül Krisztus születésének időpontját, de az általa bevezetett időszámítási rendszer fo­kozatosan és meglepően lassan terjedt el. Az anno domini rendszer főleg egyházi körökben terjedt. Az évszámítás akkoriban keveseket érdekelt, mert sem a gazdasági, sem a vallási életre nem volt semmilyen hatással. Az év­kezdet időpontja és az éven belüli ünnepek időpontja számított lényegesnek.

Géresi Róbert püspök

Kép: Szarvas László