Demkó Attilával, a Máglyatűz és a Napról napra Trianon című könyv szerzőjével, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem John Lukács Intézet Stratégiai Jövők Kutatási Program vezetőjével beszélgettem, aki a korszakot nem érzelmi, hanem stratégiai szempontok alapján elemzi. Rávilágít arra, hogy Magyarország mozgástere miért volt minimális, miként használták ki a helyzetet szomszédaink, akik kis birodalmak építésére, területük minden áron való maximalizálására törekedtek. Az interjú célja, hogy a mítoszok helyett a valós erőviszonyokat és a korszak valódi dinamikáit értsük meg.

Felvezetésként kezdjük azzal, hogy helyezzük bele Magyarországot abba a geopolitikai helyzetbe, ami 1918 őszére kialakult. Összeomlott a balkáni front, gyorsan pörögtek az események, és voltak nagyhatalmi érdekek.

A balkáni front szeptember végi összeomlása a majdnem hétszázezres bolgár hadsereg kiesését jelentette. A német vezérkar védhetetlennek látta a déli védelmet, azt esély sem volt megszervezni. Ez volt az utolsó nagy csapás a központi hatalmakra: Nyugaton vereség vereséget követett, az esetleges tartalék nagy része mélyen Ukrajnában állt, és gyenge volt, összeomlott az oszmán ellenállás is. A bolgár haderőt nem lehetett pótolni, a háború lényegében eldőlt, Magyarország délről védhetetlenné vált. Az első, amit látni kell, hogy ha a Dunát november 8-án átlépő szerbek és franciák akarták volna, még 1918 novemberében elesik Budapest, nem csak Újvidék, Szabadka, Baja és Pécs.

Magyarországnak ekkor nem volt bevethető hadserege, a nehézfegyverzet nagy része elveszett a fronton, a visszatérő katonák fele nemzetiségi volt, akiknek többsége nem volt hajlandó Magyarországért harcolni, de a magyar bakák sem álltak készen a harcra.

A rossz fizikai állapot általános volt a katonák között, hiszen a háború utolsó éveiben az élelmezés már nagyon rossz volt a fronton. Az ország tehát délről teljesen nyitott és kiszolgáltatott volt, ráadásul az átlagemberek nem is sejtették, mi vár majd Magyarországra. Sőt, még az elit sem látta a maga teljességében. Franciaország saját geopolitikai víziót követett: erős bástyákat akart kiépíteni Németországgal, Olaszországgal és a Szovjet-Oroszországgal szemben. Keleten Románia és Lengyelország számított támasznak az oroszok ellen, délen a szerbek vezette délszláv állam az olaszok ellen, északon pedig a leendő Csehszlovákia Németországgal szemben. Ez a koncepció nem azonnal született meg, de már 1918 őszén körvonalazódott. Ezek a hideg, racionális megfontolások arról szóltak, hogy erős szövetségi rendszert kell létrehozni. És ezt miből lehet felépíteni? Területekből, ipari üzemekből, bányákból, vasutakból, emberekből.

A francia cél tehát az volt, hogy ezek az új államok minél nagyobbak és erősebbek legyenek, a nemzetiségi viszonyok nem számítottak.

A franciák vezette szomszédokkal szemben egyedül voltunk.

Ez azt jelenti, hogy nem volt olyan nagyhatalom, amely esetleg potenciális szövetségesként felmerülhetett volna Magyarország számára?

Elméletben létezett ilyen hatalom, mégpedig az oroszok, akár a bolsevikok, akár a fehérek, mert egyik erő sem fogadta el Nagy-Romániát, Besszarábia elvesztését. Természetesen egy független Ukrajna létrejöttét sem. Csak éppen egymással voltak elfoglalva egy polgárháborúban. Olaszország ugyan még számításba jött, de kizárólag Szerbiával szemben, és ennek később lesz is jelentősége Magyarország számára. A csehekkel szemben azonban elméletben sem volt nagyhatalmi támasz, sőt a franciák mellett az olaszok kifejezetten segítették a cseheket.

A nagyhatalmi stratégia mellett mi volt a helyzet a szomszédokkal, az ő – cseh, román, szerb – stratégiai céljaik milyenek voltak?

A szomszédos nemzetek maximális területi gyarapodásra törekedtek, és nemcsak Magyarországgal szemben, hanem egymással szemben is. Elég a cseh–lengyel háborúra gondolni, de a szerbek és románok is egymásnak feszültek. Mindegyikük gátlástalan birodalomépítő szándékkal lépett fel.

A mai határoknál valamennyi szomszédunk sokkal maximalistább volt, jóval nagyobb és nemzetiségi szempontból abszolút megalapozatlan igényekkel jelentkezett. Az önrendelkezés a magyaroknak nem járt.

Látni kell, hogy ha a szomszédaink akarata maradéktalanul érvényesül, akkor Szlovákiával szemben a Bükk és a Mátra gerince jelentené a határt; ha létrejött volna a szláv korridor, akkor elveszett volna a mai Nyugat-Magyarország jelentős része; ha megvalósult volna a románokkal kötött 1916-os titkos szerződés, akkor Románia még nagyobb területet szerzett volna meg a Tiszántúlból. Ma akkor Újszegednél mennénk át a határon, nem Battonyánál vagy Nagylaknál, vagy a Kékesen határkő lenne.

Magyarország többi nemzetiségének, a szlovákoknak, ruszinoknak, németeknek milyen volt a hozzáállásuk, mennyire voltak lojálisak vagy ellenségesek velünk szemben?

A helyzet vegyes volt. A románok és szerbek kivételével minden nemzetiségen belül létezett egy nem jelentéktelen, Magyarországhoz lojális réteg: a ruszinoknál éppúgy, mint a szlovákoknál, különösen a Felvidék keleti részén. Ugyanakkor jelen volt az elszakadást támogató irányzat is. Kárpátalján még ruszin felkelés is kitört, amelyet végül a románok vertek le. A németek esetében ugyanez a kettősség figyelhető meg. Az erdélyi szászok körében valódi, mély sértettség élt, hiszen a magyar politika a 19. század végén – nem túl bölcs módon – felszámolta a szász autonómiát. A svábok többsége viszont magyarbarát volt. Temesvár környéke, illetve a Felvidéken a szepességi városok Magyarországot támogatták, míg a nyugat-magyarországi németek inkább az elszakadást pártolták. Ezek a csoportok azonban összességében nem voltak különösebben aktívak. Nem igaz tehát, hogy mindannyian a magyarsággal szemben helyezkedtek volna el, de az sem igaz, hogy életüket és vérüket adták volna Magyarországért.

Épp azért kérdezem ezt, mert nagyon sokszor elhangzik, hogy a dualista Magyarország nemzetiségpolitikája is hozzájárult a trianoni tragédiához.

Ez nem igaz. Trianonnak semmi köze sincs a nemzetiségi politikához, ha Magyarország maga a keleti Svájc, akkor is ugyanerre a sorsra jut, mert nem a népakarat számított. Egyébként a magyarországi nemzetiségpolitika sokkal nagyvonalúbb volt, mint a román, a szerb, vagy a francia, amely országok jóval nagyobb mértékben elnyomták a saját kisebbségeiket. Csak éppen ők győztek, és övék volt 1918-ban a fegyver. Ez egy alaptalan magyarázat, amelyet a szomszédos országokban előszeretettel hangoztatnak. Ennek ugyanis akkor lett volna jelentősége, ha megkérdezik a lakosságot, hová akar tartozni. Ez azonban csak Sopron és környéke esetében valósult meg. Egyébként nehéz elképzelni, hogy ha kiválóan bánik is Magyarország a románokkal vagy szerbekkel, akkor azok a háborús vereséget szenvedett Magyarország mellett döntenek, miközben a szomszédban ott vannak a győztes nemzettársaik. A szlovákok viszont sok helyen alighanem Magyarország mellett döntenek akkor is, ha messze nem volt nagyvonalú a magyar nemzetiségpolitika. A Felvidék keleti felén szinte biztosan. Már csak ezért sem kérdezték meg őket.

Ha már népakarat, akkor ejtsük pár szót a wilsoni 14 pontról. Ez nem játszott semmilyen szerepet, hiszen Wilson a háború utáni rendezésnél fontosnak tartotta a népek önrendelkezési jogát?

Az elvek a kemény hatalmi viszonyokkal szemben mikor érvényesültek valaha a történelemben? Wilson elnök valószínűleg komolyan gondolta a saját elveit, és az amerikaiaknak valóban voltak vitáik a szövetségeseikkel amiatt, hogy ezek az elvek nem érvényesülnek – elsősorban nem is Magyarország, hanem két győztes, a délszláv állam és Olaszország vitája esetében.

Nagyon fontos lenne a magyar gondolkodásból kitörölni azt a feltételezést, hogy a jognak, elvnek, ígéretnek bármilyen jelentősége van, különösen egy vesztes országgal szemben. Nincs. A határok meghúzásánál a fegyvereknek van jelentősége, összességében annak, hogy ki az erősebb.

A határok nem a wilsoni elvek alapján jöttek létre – ezt tudjuk. Nem igazságosak, de a világ legtöbb határa nem a népek önrendelkezése alapján alakult ki. Valójában az a nagyon ritka kivétel, ha a népakarat vagy az elvek érvényesülnek. Például Afrika gyakorlatilag összes határa mesterséges, a gyarmati hatalmak akaratát tükrözi, elsősorban azokét, akik a mi határainkat meghúzták: a franciákét és angolokét. Ez a fajta naivitás ma is jelen van a magyar közvéleményben, hogy a mi helyzetünk különleges. Nem, népek sorát szakították kettő vagy még több darabra a párizsi és londoni határhúzók.

Amikor kialakul ez a helyzet, milyen volt a Károlyi-kormány mozgástere, és a politikai elit mennyire érezte a közelgő veszélyt?

Mindkét kérdés nagyon fontos. A Károlyi-kormány mozgástere szinte nulla volt: nem örökölt hadsereget, védelmi vonalakat vagy komolyabb erőforrásokat. Azt ma senki sem kérdezi meg, mit történt a védelem megszervezésére abban a több mint egy hónapban Károlyi hatalomra jutása előtt, amikor már látszott, hogy a háború elveszett. A Wekerle-kormány nem sokat tett, gyakorlatilag semmit. Károlyi egy olyan helyzetet örökölt, hogy az ország délről védhetetlen volt: mire bármilyen alakulat visszaérhetett volna, a szerbek már Szabadkán és az Alföldön voltak. A Duna volt az utolsó védhető pont, de a szerbek november 8-án átkeltek rajta, és Budapestig nem volt több természetes védelmi vonal. Ez nem Károlyi hibája, egyszerűen ilyen a földrajzunk. Románia felé is minimális erők álltak, a Felvidéken pedig semmi. A belső helyzet is rossz volt, a hazatérő katonák lesoványodva, lerongyolódva érkeztek, nem akartak tovább harcolni, hanem a családjukat akarták újra látni. Vagy éppen fosztogattak. A másfél milliós harcrakész, de leszerelt hadsereg legendája hamis, Károlyiéknak nem volt nagyon mit „szétzavarni". A másfél millió katona nem egyszerre jött haza és a felük nem magyar volt. Ez nem Károlyi felmentése, mert az új miniszterelnök rossz irányba indult el a hadsereg és az országvédelem kérdéskörében. De az is igaz, hogy nem látták, milyen súlyos lesz a helyzet. 1918 októberében a magyar sajtó még Fiume elvesztésén siránkozott, eszébe sem jutott Kassát vagy Pozsonyt félteni. A közvélemény és a politikai vezetés sem tudta, mi készül Magyarországgal. Fokozatosan esett le, hogy mennyire rossz a helyzet. Károlyit antantbarátnak tartották, és sokan hitték, hogy ki tud egyezni a győztesekkel. Károlyiék is abban bíztak, hogy demokráciaépítéssel jobb elbírálást kapnak, de az antantot és a szomszédokat csak a terület, a bányák és az erőforrások érdekelték. Tehát volt egy óriási naivitás Károlyiék részéről. A helyzetet nem javította Károlyiék pacifizmusa, de ez a gondolat a háború borzalmaiból fakadt, és akkoriban népszerű volt a társadalom körében. A baloldal hitt abban, hogy ki lehet egyezni a szomszédokkal. Jászi Oszkár november 12-én Aradon szembesült vele, hogy a románok nem tárgyalni akarnak, hanem ultimátumokat diktálnak. A baloldal naiv volt, de nem hazaáruló: azt hitték, hogy a kisebbségekkel való jó bánásmód, amit ígérnek, számít majd. De nem ez számított, hanem a hatalmi érdek és a területszerzés. Károlyi ezt későn látta meg, de kérdéses, hogy mi van, ha az első pillanattól látja? Alighanem hasonló az eredmény, akkora volt az erőkülönbség.

Egy kevesebb mint tízmilliós nemzet állt szemben jóval nagyobb erőkkel. A csehek, a románok és a szerbek jókora számbeli fölényben voltak a magyarokkal szemben. És akkor még ott volt az antant: olasz tisztek, olasz fegyverek, francia tisztek, francia fegyverek.

Sőt, a Magyarországot megszálló csapatok között francia egységek is szolgáltak. Nehéz megérteni, hogyan gondolhatja bárki ma azt, hogy 1918-ban a magyar katonáknak „rá kellett volna lőniük" a franciákra. Ez a háború folytatását jelentette volna azzal az antanttal szemben, amely éppen akkor győzte le Németországot. 1919-re meg végképp eltolódtak az erőviszonyok. A fegyveres honvédelem lehetőségeinél sokan csak azt vizsgálják egy adott pillanatban, 1918 őszén milyen erők állhattak volna Magyarország és milyen erők a hódításra indulók rendelkezésére. Azt már kevesebben gondolják végig, mekkora volt a cseh, román, szerb katonai potenciál. Nem azok a gyenge erők, melyek megszálló csapatokként 1918 őszén megjelentek, hanem az az erő, amit fel tudtak volna vonultatni egy sikeres korai magyar ellenállással szemben 1919 folyamán.

Esetleg Jászi Oszkár eredménytelen tárgyalása is megalapozott annak a toposznak, hogy a rossz magyar nemzetiségpolitika az egyik oka Trianonnak?

Máig él sajnos ez a berögzült magyarázat, de ajánlom, nézzék meg a XX. század történelmét. A soknemzetiségű államok mindig is törékenyek, akár jól bántak a nemzetiségeikkel, akár nem. A térségben az összes többnemzetiségű állam szétesett: Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió is. Az utóbbi kettőben nem kevés vér is folyt. Nyugat-Európában Belgium vegetál, Spanyolország és az Egyesült Királyság pedig nagyon is potens elszakadási mozgalmakkal küzd, annak ellenére, hogy Skócia, Észak-Írország és Katalónia jogkörei igencsak nagyvonalúak. Jászi Oszkár és köre délibábos illúziókat kergetett, a románok pedig csak szembesítették a valósággal. Ha Magyarország minden jogot megadó föderális állam lett volna, akkor is ugyanúgy elszakadtak volna a föderáció népei, és ugyanúgy nem igazságos határok jöttek volna létre, mert a döntéseket hatalmi tényezők határozták meg. A magyar határ szinte minden egyes kilométere stratégiai határ. Ezek nem véletlenszerűen kialakult vonalak, hanem a Duna, a vasútvonalak, a gyárak, a nyersanyagok mentén meghúzott határok. Semmiféle „büntetésről" nincs szó.

Amíg eljutunk a háború végétől 1920. június 4-ig, addig a cseh, román és szerb csapatok területeket szállnak meg az országban. Arra lennék kíváncsi, hogy a lakosság hogyan viszonyult a megszálló csapatokhoz, ill. maguk a megszállók hogyan viselkedtek?

A szerb megszállás rendkívül gyorsan zajlott: a Monarchia november 3-án írta alá a fegyverszünetet, a szerbek pedig két héten belül elfoglalták a Délvidéket. Magyar ellenállás alig bontakozhatott ki, és ahol mégis volt, azt gyorsan megtorolták, néhány halálos áldozatról beszélhetünk. A cseh és román megszállás sokkal véresebb és hosszabban lezajló volt, mert hadseregük ekkor még felépülőben volt. Komoly mészárlások történtek, és téves az a toposz, hogy „nem volt magyar ellenállás". Volt magyar ellenállás: a pozsonyi és zselízi sortűz, a komáromi felszabadítási kísérlet összesen több mint száz áldozattal járt. A cseh megszállás során sokakat bebörtönöztek vagy kiutasítottak. Semmiféle „bársonyos megszállásról" nem beszélhetünk. Még szlovák áldozatok is voltak, mert előfordult, hogy a szlovákok kiálltak a magyarok mellett.

Amit a csehek műveltek – mondjuk ki – terror volt.

Viszont a román megtorlások még ezt is felülmúlták, ők hajtották végre a legdurvább elnyomást.

A gyulafehérvári román nagygyűléssel szemben Kolozsváron tiltakozó magyarok nagygyűlését ágyútűzzel való megsemmisítéssel fenyegették – és ha nincsenek ott a franciák, valószínűleg meg is teszik. A románok civil áldozatainak száma alighanem eléri az ezret, bőséggel öltek nem csak Erdélyben, hanem a mai Magyarországon is, és ehhez jönnek a harci cselekmények szintén ezres nagyságrendű halottai. A román nemzetiségű lakosság egy része már a román bevonulás előtt is felfegyverzett volt a katonaszökevények révén, és fosztogatások, gyilkosságok történtek. Károlyi mozgástere minimális volt: a hatalom kicsúszott a kezéből, a magyar lakosság pedig a többségi román lakosság kénye-kedvének volt kiszolgáltatva. Az 1848–49-es román vérengzések emléke is élt – amikor közel tízezer magyart mészároltak le a románok –, és sokak fejében ott lebegett a félelem, hogy ez megismétlődhet. Amikor a kormányzat vagy a magyar vasút „együttműködött" a románokkal, ezt leginkább a vérontás elkerülése motiválta. A helyzetet tovább súlyosbította egyébként, hogy közben tombolt a spanyolnátha, az ország tényleg apokaliptikus napokat élt át. Persze a háborúban elszenvedett pusztítás és a járvány mindenkit érintett, de a megszállók mögött ott állt az antant fegyverekkel, élelmiszerrel és gyógyszerrel, Magyarország viszont blokád alatt volt.

1919 tavaszán a Károlyi-kormányt váltja a Tanácsköztársaság. Erről az időszakról elhangzik az is, hogy ez a bolsevik diktatúra egy fekete pontot jelentett Magyarországnak a békediktátum felé vezető úton.

A Tanácsköztársaság miatti „büntetés" éppoly téves magyarázat, mint a nemzetiségi politika miatti „büntetés".

A határok fő vonalai ekkorra már rögzültek. A Tanácsköztársaság a sok negatívuma mellett 1919-ben az egyetlen remény volt a megszállókkal szembeni fegyveres ellenállásra, ezért állt be sok katonatiszt a Vörös Hadseregbe, amelynek tisztikara később a Horthy-hadsereg magját adta. Bár diktatúra volt, és brutális cselekményeket követett el a nevében, elméletben volt esély arra, hogy Szovjet-Oroszországgal összefogva meg lehet verni a románokat és a cseheket. 1919 tavasszán tehát az orosz szövetségben láthatott rációt az is, aki ideológiamentesen, csak Magyarország katonai védelme szempontjából nézte a dolgokat. Május elsején a Moszkva ultimátumot is intéz Romániához Besszarábia kiürítését követelve, de a hónap végén vereséget szenvedtek. A bolsevikok még terveztek egy hadjáratot Románia ellen, de ezt lényegében meghiúsította egy lázadó parancsnok 1919 júliusában, aki szembefordult a Vörös Hadsereggel. Ha erősebbek, elérhették volna a magyar határt, és egyesülhettek volna a cseheket alaposan megverő magyar hadsereggel, hiszen az északi hadjárat célja a Felvidék felszabadítása mellett az volt, hogy elérjék az ezeréves határt, és ott egyesüljenek az Ukrajnát megszálló szovjet csapatokkal. A Tanácsköztársaság tehát az első és utolsó lehetőség volt arra, hogy az egyetlen olyan nagyhatalommal összefogva, amelynek érdeke támogatni Magyarországot, változtassunk a helyzetünkön. Csak akkor még Szovjet-Oroszország gyenge volt. Törökország részben azért tudott változtatni a rá kiszabott határokon, mert őket Moszkva fegyverrel és pénzzel támogatta. Mi csak egy baráti üdvözletet kaptunk Lenintől, a törökök valódi segítséget.

Az orosz szövetség gondolata tehát nem volt akkor ördögtől való: annyira nem, hogy Horthyék is gondolkodtak hasonló összefogáson – csak nem a bolsevikokkal, hanem a fehérekkel. Abban reménykedtek, hogy Oroszországban visszaszerzik a hatalmat, és akkor lesz nagyhatalmi támogatás a románok ellen.

Nagyon fontos megérteni, hogy az adott kor embere éppúgy nem látott a jövőbe, mint mi ma. Ma sem tudjuk, mi lesz Iránban, Ukrajnában... Ugyanígy: sem Károlyi, sem Tisza, sem Kun Béla, sem Horthy nem látta a jövőt. Remények és félelmek voltak.

Amikor Károlyiék ellenállásról beszéltek, az antant egyszerűen közölte, hogy akkor leállítanak minden zsír- és szénszállítmányt az országba. Itt nem kérések voltak, hanem kényszerítések.

A szovjet előrenyomulás kudarcot vallott. Ez azt jelenti, hogy a román hadsereg így már csak Magyarországra koncentrált, s ekkor történik meg a Tiszántúl megszállása, majd Budapest elfoglalása?

Nagyon fontos, amit mond. A Tanácsköztársaság felvidéki hadjárata azért lehetett sikeres, mert a románok ekkor még nem voltak elég erősek a Tiszánál. Indítottak ugyan egy a cseheket segítő támadást, de az kudarcba fulladt. Még Besszarábiára koncentráltak, ott kellett csapatokat állomásoztatniuk. A magyarok szinte teljes erejüket a Felvidékre tudták összpontosítani: elfoglalták Kassát, Eperjest, Lévát is bevették. Amikor azonban az oroszok vereséget szenvedtek, a románok számára elhárult a veszély, és erejüket immár Magyarország felé fordíthatták. Volt ugyan egy magyar ellentámadás a Tiszánál, de sikertelen lett. A külső segítség reménye meghiúsult, a Tanácsköztársaság összeomlott.

A Tanácsköztársaság bukása után a hatalomra kerülő Horthy Miklós milyen külpolitikai térben tudott mozogni?

A húszas években a nagyhatalmak közül Olaszország esetében beszélhetünk arról, hogy mutatott érdeklődést Magyarország iránt, de ez is kizárólag Jugoszlávia ellenében értelmezhető. A szovjetekkel kapcsolatban pedig az a helyzet, hogy elvileg felmerülhettek volna szövetségesként a románokkal szemben, de az ideológiai különbségek miatt a bolsevik hatalom Magyarország számára nem jöhetett szóba partnerként. Sajnos csak Németország jelentett valós lehetőséget a revízióra. Ezt szinte a teljes magyar társadalom támogatta: annyira igazságtalanok és brutálisak voltak az új határok, hogy Magyarországon senki nem fogadta el őket. Persze Erdélyben, a Felvidéken és a Délvidéken sem fogadta el a helyzetet a magyarság. Nemcsak Horthy volt revizionista – az egész társadalom az volt. Senki nem látta a jövőt. A Horthy-rendszer kényszerpályán mozgott, és ami 1938 és 1941 között meg is valósult, 1945-re sajnos semmivé vált.

A szomszédos országok végül nem kaptak meg mindent, amit követeltek. A nagyhatalmak felléptek egyes igényekkel szemben, de mi alapján döntötték el, hogy például Baját vagy Miskolcot már nem adják át? Mi vezette őket ezekben a korlátozásokban, és kik voltak azok a nagyhatalmak, akik az „étvágycsökkentésen" dolgoztak? És összefoglalva mi is valójában Trianon?

Ez szintén jó kérdés. A szerbekkel szemben az olaszok ellensúlyt akartak képezni – ők voltak a legbarátságosabbak Magyarországgal szemben, de a britek sem akartak egy teljesen életképtelen Magyarországot. Ennek köszönhetően menekült meg Pécs, ezt a szénmedencét meghagyták. A franciák támogatták leginkább a szomszédos országok igényeit, bár a román követelések egy részénél – Clemenceau nem szimpatizált a románokkal, le is nézte őket – még ők is ellenálltak.

A határokat úgy alakították ki, hogy az elcsatolt területeken a magyarság aránya 25–30 százalék között legyen. Ugyanez a logika érvényesült az észak-ír határ meghúzásakor is, ahol egyharmadnyi ír katolikus került a határ túloldalára.

Tudatos volt, hogy mekkora legyen az elcsatolt magyar lakosság száma – olyan mérték, amelyet Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia még képes legyen asszimilálni.

Azzal viszont nem számoltak, hogy az ellenállás ilyen erős lesz, és hogy száz év múlva is létezni fog a magyarság. Igaz, hogy a kitelepítés, a háborús menekülés és persze az asszimiláció dolgozik, de még mindig életképes magyar közösségek vannak. Jó látni például, hogy a Felvidéken új, fiatal értelmiségi generáció nőtt fel, amely bátran ellenáll az elnyomással szemben.

Mi is Trianon? Mik az okok? Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy értelmetlenek a leegyszerűsített válaszok. Nem lehet mindent azzal elintézni, hogy például a „nem akarok katonát látni"-t kimondó Linder Béla, aki csupán 1918. október 31. és november 9. között volt hadügyminiszter, a felelős. Az éhesen, sokszor rongyokban visszatérő katonák sem akartak háborút látni, nem csak ő. Értelmetlen Károlyizni, Kunozni, Tiszázni. Trianont nem lehet egyetlen mondattal, néhány személy kvalitásaival vagy azok hiányával megmagyarázni: a helyzet sokkal, de sokkal összetettebb ennél. Az erre a tragédiára rávetített hamis toposzokat, mázat le kellene mielőbb bontani, függetlenül politikai oldalaktól.

A legfontosabb az, hogy Trianon nem a múlt, hanem a jelen. Nap mint nap megtörténik egy kicsit.

Megtörténik akkor, amikor Nagyváradon megaláznak egy szerzetest; amikor bezárnak egy magyar iskolát, amikor a Beneš-dekrétumok miatt földeket vesznek el, és pereskedni kell a saját vagyonért; amikor egy lány az egyetemen meghagyja a neve mögött az „-ová"-t, hogy ne érje hátrány a vizsgán; amikor valakit valahol megaláznak, mert magyarul beszél. Minden egyes nap megtörténik egy kis Trianon, immár több mint száz éve.

Édes Enikő

Térképek forrása: Cartographia Tankönyvkiadó Kft., térKéptelen(?) TRIANON.