Ahogyan akkor elnéztük, nemcsak abban különbözött tőlünk, többi évfolyamtársától, hogy más nyelven beszéltünk, hanem abban is, hogy idősebb volt nálunk, és komolyabbnak is látszott jóval sokunknál. Olyan ember benyomását keltette, aki pontosan tudja, hogy miért érkezett ide, mit akar majd elérni – de az még talán előtte is bizonytalan volt, hogy mindezt hogyan éri majd el.

Az első pár nap az ismerkedésé volt. Ismerkedtünk egymással, megtudtuk, ki s honnan jött, kinek milyen elképzelései és tervei vannak a tanulmányaival kapcsolatban. Jurajjal nehezebben vettük fel a kapcsolatot – hiszen sokan úgy gondoltuk, meg sem fogjuk tudni magunkat vele értetni, hiszen olyan jól nem beszélünk mi szlovákul, mint ő. De az első beszélgetéseinkből azt a következtetést vonhattuk le többen, hogy az ő élettörténete talán a legösszetettebb. Nős emberként, több fizikai és más munkát is kipróbálva, az ország szinte legkeletibb végéről eljönni Komáromba, hogy távol az otthontól, családtól, feleségtől teológiát tanulhasson valaki nappali tagozaton? Ez az életút megérdemli a figyelmet.

Lassan haladtunk előre a teológiai tudás megszerzésében és egymás megismerésében is – mint az első évfolyam egy új teológiai intézményben. De a hónapok és az évek múlásával egyre bátrabban közeledtünk egymáshoz (mi is Jurajhoz és ő is hozzánk), és egyre több mindenről tudtunk érdemben beszélgetni.

Amikor a kollégiumban felköltöztek a férfiak a padlástérbe, ő egyágyas kis szobát kapott a folyosó fordulójában, a mi szobánk mellett. Biztosították számára azt a nyugalmat, ami neki – mint idősebb egyénnek – már sokkal fontosabb volt, mint nekünk. Azzal, hogy szobáink szomszédosak voltak, gyakrabban láttuk egymást.

Sokszor csodálkoztunk rá azokra a dolgokra, melyek teológiai tanulmányaink alatt Jurajjal összefüggésben voltak. Például, hogy az esetek nagy többségében külön foglalkoznak vele tanáraink, külön elmondják neki szlovákul is az anyagot – s ezáltal mi is meghallgathattunk sok-sok magyarázatot magyarul és szlovákul is. Vagy volt olyan tanárunk is, aki a tanórákon kívül még feljárt hozzá a kollégiumi szobájába is**,** és lediktált neki maradéktalanul mindent szlovákul is, amit az órai keretek között adott esetben csak magyarul érkezett elmondani.

Együtt éltünk át háromhetes latin és héber intenzív kurzusokat az első és második évfolyamok kezdetekor, együtt szolgáltunk az intézeti alkalmakon, meghallgattuk egymás áhítatait, számtalan alkalommal utaztunk a keleti országrészből a nyugati országrészbe közösen – szóval az évek alatt valahogy természetes volt, hogy egymás közelében élünk, hogy évfolyamtársakként szoros kapcsolat tart bennünket össze.

Ez a kapcsolat egy idő után – szinte természetes módon – nem maradt meg pusztán a standard keretek között. Nem tudom, hogy mikor mentünk ki először közösen páran az évfolyamból a közeli sörözőbe, hogy egy-két korsó sör mellett ne csak a teológiai, de adott esetben más témákról is szót ejtsünk. Ilyen alkalmakkor csodálkoztunk rá arra a sajátságos humorra, ami csak őt jellemezte.

Ma is, ha őrá gondolok**,** a humora és a mosolya jut eszembe elsőként. Amikor az esztendők során néha-néha**,** valami ünnepi alkalom kapcsán megkínáltuk egy pohár borral (s ilyenkor mindig ezt kérdeztük: kicsit jájin? – ami a bor szavunkat jelenti héber nyelven), vagy bekopogtunk hozzá, hogy jöjjön ki velünk egy sört meginni, akkor ő mindig hamiskásan az ég felé nézett, elmosolyodott, s csak ennyit kérzedett felfelé tekintve: Slyšíš? Ő ezzel a kérdéssel és a hozzá tartozó arckifejezéssel mindent ki tudott fejezni – oly módon, hogy mindjárt meg tudtuk belőle érteni a lényeget is. Ebben a kérdésben benne volt a sorok közötti, elrejtett üzenet is egyben. Ezt így, mint ő, senki nem tudta.

Ez volt ő öt éven keresztül az én számomra: egy jó kedélyű ember, akivel (bár más-más nyelvet beszéltünk) mindenről el tudtam beszélgetni. Ő hívta fel a figyelmemet olyan dolgokra, amiket ő már értelemszerűen másként (és megfontoltabban) láttuk, mint én. A hallgatói önkormányzatban évekig együtt voltunk. Ő volt az, aki ráirányította a figyelmemet sok olyan szlovák irodalmi és könnyűzenei műre, amit korábban nem ismertem. Ő ajánlott először nekem olyan cseh és szlovák filmeket, amiket később is örömmel néztem meg újra. S egy alkalommal együtt voltunk a premier után a Schindler listája című filmen, hogy aztán együtt beszéljük meg a film tartalmát, tanulságait.

Most, amikor ezeket írom, eszembe jut, hogy mennyi minden történt velünk az öt évünk alatt. Együtt örültünk vele gyermekei születésének, egy-egy vizsga abszolválásának, s mindennek, ami akkoriban meghatározta életünket.

A teológiai tanulmányokat befejezve elváltak útjaink. Ő hűségesen szolgálta gyülekezeteit, a szlovák reformátusságot, s ezt igyekszünk tenni mi is a mi közösségeinkben.

Betegségének híre megdöbbentett. Szerettünk volna valamit tenni érte, de sajnos az Isten végzésében nagyon gyorsan jött el számára a halál. Április közepén még megkerestem egy SMS-ben, amelyben megírtam neki, hogy imáinkban vele vagyunk. Megköszönte egy válaszban. Nem tudam megfelelően reagálni arra a helyzetre. Elképzeltem, hogy ha találkozhatnánk, s lenne lehetőségem személyesen szólni hozzá, akkor nem mondanék mást neki, csak egy mosollyal annyit: Slyšíš?

Sajnos** Microsoft 365** most már csak emlékezhetek rá ebben az írásban, úgy, mint régi osztálytársra és Krisztusban szolgatársra, s megköszönöm Istennek, hogy ismerhettem**,** s hogy volt életútjainknak közös metszete.

Nyugodj békében, legyen áldott pihenésed és emléked.

Lévai Attila, a Református Teológiai Kar dékánja