Szüleink ölelkezése, fogantatásunk mikéntje is a „minden, ami nincsen / még életre vár” misztikus örvényének erejéből táplálkozik. Első szívdobbanásunk előtt édesanyánk már a maga életével várta a felfoghatatlan új élet keletkezésének pillanatát. Innentől kezdve harcolunk és küzdünk az életünkért. Pedig tudjuk, csak nem hisszük el, hogy végesek vagyunk.

A végesség és a nemlét megélése szemmel látható minden temetőlátogatásunkkor. Pontosabban nem látható. Akiért kimentünk a sírhoz, az nincs ott. Vagy ott van? Legalábbis egykor velünk volt. Együtt éltünk, együtt szerettünk, egymást szerettük, egybetartoztunk. Most csak hűlt helyét találjuk, vagy azt sem.

Mert mi van a sírokban? Ha elég időnk lenne meg, persze elég bátorságunk, és felnyitnánk a sírokat, döbbenve látnánk: a sírok üresek. Minden sír üres, mindenki sírja üres. Csak por van ott; föld. „A föld porából...” „Visszatérsz a földbe, mert abból vétettél” – olvassuk a Szentírás első lapjain. Érdemes ezt tudatosítanunk, amikor a temetőben járunk szeretteinket keresve.

De miért is keresnénk a halottak között az élőt? Hiszen nincs ott. Tényleg nincs a sírban az, akinek örök élete van. Mert feltámadt. Az örök életre. Aki feltámadt az örök életre, azt a sír nem tudja magába zárni. Soha örökre. A nemlét csak a létezéssel oldható fel.

A végesség a végtelennel. A meghalás a feltámadással. A halál az örök élettel. A bűn a kegyelemmel. A gonoszság a szeretettel. Az átok az áldással. Az önzés az önfeláldozással. Az ember lehetetlensége az „Istennek minden lehetséges” voltával.

Az első Ádám az utolsó Ádámmal. Az első föld és a régi ég az új éggel és az új földdel. Megérkeztünk. Megérkezünk. Szeretteink is mind, akik az Úrban hunytak el. Ezért szabad nekünk hirdetnünk élőknek és holtaknak egyaránt: Miért keresnéd a halottak között az élőt? Hiszen nincs ott. Feltámadt...

Varga László