Családunkban fennmaradt egy kis napló, amely négy éven keresztül ott volt a háború után szovjet munkatáborba hurcolt nagybácsinál. Kicsi piros könyvecske, egy 1944-es zsebnaptár, pár szavas, de mégis sokat sejtető bejegyzésekkel álmokról, találkozásokról, bibliai igékről, vagy születésnapokról.

A születésnapok sorában nem csak a sajátját „ünnepli” a napló tulajdonosa – a grafitceruzával írt évszámok évről-évre egyre mélyebben vésődnek a vékony papírlapba –, hanem szerettei születésnapjáról is megemlékezik. Távol az otthontól, több ezer kilométerre az ünnepelttől, egy piszkos lágerben emlékezik, s az ilyen születésnapi bejegyzéseknél minden bizonnyal hazagondolva, bánatos lelkében is ünnepelt talán.

Születésnap volt – a kis naplóban megjelölte –, de a születésnapos feleség, vagy éppen testvér nem volt jelen. Mérhetetlenül szomorú születésnapot ünnepelni, a születésnaposra emlékezni úgy, hogy éppen az ünnepelt nincs jelen. Vannak, akik ma is ezt élik. Külföldön dolgozó szülőt, vagy távolra szakadt gyermeket sokaknak csak telefonon van módjuk köszönteni, egy pillanatra az adott napon megállni, és ünnepelt nélkül „ünnepelni”. Nem jó így, nem igazi ünnep ez, nem igazi születésnap, ahogyan a munkatárborban sem volt az, még ha a körülmények most már mások is.

A karácsonnyal is így vannak sokan. Karácsony van, jelzi a naptár, ünneplünk, születésnapot ülünk, de sokak ünnepéből hiányzik az ünnepelt. Sok családban minden adott az ünnepi hangulathoz, hiszen van feldíszített lakás, sütemény, ajándék és még a család is együtt van, csak éppen az ünnepeltet nem hívják meg. Leülnek az asztalhoz az ünnepi, „születésnapi” vacsorát elfogyasztani, talán még pohárköszöntőt is van ki mondani, de az ünnepelt nincs jelen, mert az ünnepeltet már nagyon kevesen hívják az asztalukhoz, az ünnepükbe, a családi hajlékukba.

Sokan ma a karácsonyt, az Úr Jézus születésének ünnepét az ünnepelt nélkül, Krisztus nélkül kívánják ünnepelni. Krisztus azonban nem ezt akarja, Ő velünk akar ünnepelni. Ő ott akar lenni, amikor a háziasszonyok készülődnek, a családfők a fát állítják, a gyerekek ajándékokat bontogatnak. Ott akar lenni, amikor családok ülik körül az ünnepi asztalt. Maga Jézus Krisztus mondja: Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem (Jel 3,20).

Jézus Krisztus, az értünk emberré lett Isten Fia velünk akar lenni. Arra vár, azért zörget, azért keresi a mi lelkünket, hogy beengedjük Őt, mert nem akarja, hogy csak egy naptári bejegyzés legyen és külsőségekből álljon a karácsonyunk, hanem azt, hogy az Ő jelenvalóságával igazi ünnepünk legyen szívünkben, családunkban, gyülekezetünkben és városunkban.

Molnár István