Zsolt 108 és Ef 1,15–23 (ÓSZ) „Ébredj, lant és hárfa, hadd ébresszem a hajnalt" (3)! A zsoltáros Istent dicsérve ébreszti a hajnalt. Vagyis az Úrral való közösség, a reggeli elcsendesedés kedvéért kész korán kelni. Ő ébreszti a hajnalt. Mi fordítva vagyunk, a hajnal, de sokszor a nappal ébreszt minket. A zsoltáros azonban másképp tesz, ő korán kel az Úrért. Szeret vele lenni. És nem kér, hanem dicséri az Urat szeretetéért. Hálás az Úrnak mindazért, amit érte tett. Olyan jó, hogy az Úrral kezdhetjük a napot. De élünk-e ezzel a lehetőséggel? Vagy Isten vár, de hiába, mert el vagyunk foglalva, nincs időnk megállni, és időt tölteni vele? Most menjünk oda hozzá, ne hagyjuk, hogy hiába várjon, mert neki valóban fontosak vagyunk. Ő valóban ránk szánja az időt. Mi gyakran úgy töltünk időt egymással, hogy közben foglalkozunk valamivel. Az Úr nem, ő mindent félretesz, és csak azzal foglalkozik, aki megszólította őt.
Fohász: Hálát adok, Neked, Uram, mert mindig szánsz rám időt. Bocsásd meg, hogy nem mindig élek a találkozás, az elcsendesedés lehetőségével. Ámen.