Zsolt 123 és 1Tim 1,18–20 (ÓSZ) „Míg meg nem könyörül rajtunk" (2). Az életből vett képpel illusztrálja a zsoltáros, mit is jelent számára az Úrra való tekintés. Úgy néz fel Istenre, amint a szolgák uraikra néznek. Tőlük várják mindazt, amire szükségük van. Végzik a napi teendőiket, a megélhetés kérdését pedig a gazdára hagyják. Tisztában vannak azzal, hogy amíg ők a feladataikkal vannak elfoglalva, addig a gazda gondoskodik a kenyérről, lakhatásról. Semmire sincs gondjuk, csak a szolgálatra. Azzal a tudattal figyelik a gazdát, hogy a maga idejében megadja azt, ami kell. Még egy pillanatra azonban megállnék ezen a grádicson, és kiemelném azt a szót, hogy „míg". Amilyen rövid, olyan fontos ez a szó itt. Hiszen kiderül, a zarándok nemcsak elhadarja az imát, hanem addig néz felfelé, addig vár az Úrra, amíg ő nem könyörül, amíg nem ad választ. Mi gyakran csak odadobunk néhány mondatot Istennek, és anélkül rohanunk tovább, hogy várnánk a válaszra. Pedig érdemes várni az Úrra.
Fohász: Uram, feszült, türelmetlen és békétlen vagyok. Sokszor már csak akkor szólítalak, amikor nagy a baj, és sürgős segítség kellene. Kérlek, taníts meg Rád várni, mert hiszem, Te mindig a megfelelő időben segítesz! Ámen.