Zsolt 110 és Ef 2,11–22 (ÓSZ) „Így szól az Úr az én uramhoz..." (1). Dávid látja a láthatatlant, belelát Isten mennyei világába, és meglátja a Megváltót. Túllát a földi valóságon, és kegyelemből érzékeli Isten országát. Nemcsak a napi gondokig terjed a látása, hogy mit kell elvégezni, milyen problémákkal kell szembenézni, hanem túllát ezeken. És mivel látja, mi van a próbákon, nyomorúságokon túl, nem csügged. Mert aki látja a láthatatlan Urat, az reménységgel tekint a jelenre és a jövőre is. Látom-e az Urat minden reggel? Meghallom-e az Igéből őt, és eljut-e a szívemig szava? Dávid Izráel királya, nincs fölötte ember, de felismeri, hogy neki is van Ura. Igen, a királynak is van Ura, van Gazdája, és van, aki majd számonkéri. Nagy felismerés ez, mert ma mindenki a maga ura akar lenni. Kevesen borulnak le Isten előtt, és mondják neki: én Uram és én Istenem. Te eljutottál-e már ide? Leborultál-e már az Úr előtt?
Fohász: Uram, Te vagy a Gazdája életemnek, mert a kereszten megvásároltál a bűn és a gonosz hatalmából. Köszönöm, hogy mindent, ami fontos, Te tartod kezedben. Ezért magasztalom nevedet! Ámen.